Interjú Az Út Magányos Farkasával,
aki 49 napon belül járta végig
az Országos Kékkört
Szia Győző, mit mondanál magadról röviden az olvasóknak?
Jakab Győző vagyok, 48 éves, Szegeden élek a családommal. A hétköznapokban teljesen hétköznapi életet élek: dolgozom, férj és két gyermek édesapja vagyok. Ugyanakkor mindig is vonzottak azok a kihívások, amelyekben az embernek nem elsősorban másokat, hanem saját magát kell legyőznie. Az elmúlt években egyre fontosabb részévé vált az életemnek a hosszútávú gyaloglás, a túrázás, a futás és általában az út mint önismereti folyamat. Korábban végigjártam több Caminót, jártam a Himalájában, az Everest alaptáborában, és megmásztam a 6189 méteres Island Peaket is. Ezek azonban számomra soha nem egyszerűen sportteljesítmények voltak. Sokkal jobban érdekel az, hogy mi történik az emberrel akkor, amikor hosszú időn keresztül megy, elfárad, elveszíti a megszokott kapaszkodóit, és végül már csak ő marad, az út és a következő lépés. Talán ezért is neveztem el az oldalamat "Az Út Magányos Farkasának".
Mit jelent számodra a Kéktúra, illetve mikor hallottál először a Kéktúráról?
A Kéktúráról természetesen már nagyon régóta tudtam, hiszen Magyarországon szinte fogalom. Sokáig azonban számomra is inkább egy túraútvonal volt a sok közül. Ahogy egyre többet kezdtem hosszabb távokat gyalogolni, úgy változott meg a jelentése is. Ma már úgy gondolok rá, mint Magyarország egyik különleges kulturális és természeti örökségére. A Kékkörön járva nemcsak hegyeket, erdőket és mezőket lát az ember, hanem keresztülmegy falvakon, városokon, eldugott tanyák mellett, találkozik emberekkel, és tulajdonképpen egy keresztmetszetet kap az országról. Nekem ez a 2597 kilométer végül sokkal inkább Magyarországról és az itt élő emberekről szólt, mint pusztán egy túraútvonal teljesítéséről.
Hogyan jött az egyben teljesített Kékkör ötlete?
Valószínűleg nálam is ugyanúgy kezdődött, mint sok nagyobb vállalás: először csak egy gondolat volt. Aztán a gondolat nem akart eltűnni. A hosszútávú gyaloglás már korábban is nagyon közel állt hozzám, és egyszer csak elkezdett foglalkoztatni, vajon mire lennék képes, ha nem néhány száz kilométert, hanem egy egész országot járnék körbe gyalog. Amikor utánanéztem a korábbi egyben teljesítéseknek, találtam rá Camino Steve 57 napos teljesítésére. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy megpróbálom 49 nap alatt végigjárni a Kékkört. A 49 ráadásul számomra szimbolikus szám is. Idén 49 éves leszek, plusz 1977-ben születtem és 7x7 az 49, a vállalás pedig pontosan hét hetet jelentett. A buddhista hagyományban is különleges jelentősége van a 49 napnak mint az átmenet időszakának. Így végül egy sportteljesítményből egy nagyon személyes út lett.
Hogyan készültél fel a Kékkörre?
A felkészülés legfontosabb része maga a gyaloglás volt. Egy ilyen vállalásra szerintem nem lehet kizárólag edzőteremben vagy elméletben felkészülni. Hozzá kell szoktatni a testet ahhoz, hogy hosszú órákon keresztül terhelés alatt legyen, majd másnap újra fel kelljen kelni és folytatni. Futottam is minden nap, hogy szimuláljam azt, hogy nincs pihenőnap. Nagy melegben is sokat futottam, hogy a hőséghez is akklimatizálódjak. De legalább ilyen fontos volt a mentális felkészülés. Napi átlagban 53 kilométert és körülbelül 12 óra gyaloglást jelentett a Kékkör, pihenőnap nélkül. Ilyenkor nem az a legnehezebb, hogy egyszer megteszel ötven kilométert. Hanem az, hogy másnap megint megteszed. Aztán harmadnap is. és ezt folytatod heteken keresztül. Ráadásul ez a mostani sikeres teljesítés már a második próbálkozásom volt. A 2025-ös kísérletem a 21. napon egy baleset miatt véget ért. Emiatt a fizikai felkészülés mellett azt is meg kellett tanulnom, hogyan álljak fel egy kudarc után, és hogyan induljak neki újra ugyanannak az útnak.
Van példaképed, akár a (kék)túrázás vagy más kihívások tekintetében?
Sok olyan ember van, akinek nagyon tisztelem a teljesítményét. A hosszútávú túrázás és konkrétan a Kékkör szempontjából mindenképpen meg kell említenem Camino Steve-et. ő teljesítette korábban 57 nap alatt egyben a Kékkört, és amikor elkezdtem komolyabban gondolkodni ezen a vállaláson, az ő teljesítménye számomra fontos viszonyítási pont és inspiráció volt. általában azonban nem feltétlenül azokat tekintem példaképnek, akik a leggyorsabbak, a legerősebbek vagy a legnagyobb rekordokat érik el. Sokkal inkább azok az emberek inspirálnak, akik mernek valami nehezet választani, és akkor is folytatják, amikor már nincs taps, nincs közönség, és senki nem látja őket. A hosszútávú túrázásban rengeteg ilyen emberrel lehet találkozni.
Előtte mi volt a legnagyobb fizikai kihívásod, és mi lesz esetleg a következő?
Korábban jártam több hosszútávú Caminón, 2024-ben pedig eljutottam a Himalájába, az Everest alaptáborába, és megmásztam a 6189 méteres Island Peaket. Ezek mind nagyon komoly kihívások voltak, de egészen más jellegűek, mint a Kékkör. A Kékkör azért volt különleges, mert itt nem egyetlen extrém nap vagy egy csúcstámadás jelentette a nehézséget, hanem a monoton, folyamatos terhelés. Negyvenkilenc egymást követő napon kellett újra és újra elindulni. Hogy mi lesz a következő, azt jelenleg tényleg nem tudom. és most ezt kifejezetten jó érzés kimondani. Egyelőre nem akarok új célt keresni csak azért, mert az előzőt teljesítettem. Szeretném megélni és feldolgozni azt, ami történt velem ezen a 49 napon. Ha majd megszületik bennem valami új, tudni fogom, hogy annak van itt az ideje.
Mi motivált út közben?
Az elején természetesen ott volt a cél: végigmenni és 49 nap alatt befejezni. De egy ilyen hosszú úton a cél önmagában kevés. Két és fél ezer kilométert nem lehet úgy végigmenni, hogy minden reggel a célt nézed, mert az túlságosan messze van. Nagyon hamar megtanultam, hogy mindig csak a következő lépéssel kell foglalkoznom. Nem azzal, hogy még hány száz kilométer van hátra. Nem azzal, hogy holnap mi lesz. Csak azzal, hogy most megteszem ezt az egy lépést. Aztán még egyet. Emellett nagyon sok erőt adott az az üzenet is, amit az egész vállaláshoz kapcsoltam: "Három és fél millió lépés az árkok betemetéséért." Szerettem volna, ha ez az út egy kicsit az összetartozásról is szól. Arról, hogy sokkal több minden köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt.
Voltak holtpontjaid, vagy nehéz, veszélyes helyzetek?
Természetesen. Negyvenkilenc nap alatt szinte lehetetlen úgy végigmenni, hogy ne legyenek fájdalmak, sérülések, rossz napok, hőség, fáradtság vagy olyan pillanatok, amikor az ember legszívesebben megállna. Voltak 34 fokos napok szinte árnyék nélkül, hosszú töltések, homokos szakaszok, fájó lábak és olyan reggelek, amikor az előző napi ötven-hatvan kilométer még nagyon erősen ott volt a testemben. A leghosszabb napom 72 kilométer lett. Az egyik utolsó napon Nagymágocson egy gyalogátkelőn egy autó olyan közel ment el mellettem, hogy eltalálta a túrabotomat. Voltak tehát veszélyes pillanatok is. érdekes módon azonban igazán mély mentális holtpontra nem emlékszem. Elfáradtam, fájt, néha elegem volt egy adott helyzetből, de azt soha nem éreztem komolyan, hogy fel akarom adni. Talán azért, mert nem engedtem magamnak, hogy az egész hátralévő utat egyszerre cipeljük. Mindig csak az adott napot, sokszor pedig csak a következő néhány kilométert kellett megoldani.
Hogyan fogadta a családod, barátaid a Kékkör tervet? Volt esetleg olyan, aki megpróbált lebeszélni róla?
A családom pontosan tudta, hogy ha egyszer valami ennyire mélyen befészkeli magát a fejembe, akkor arról nem nagyon lehet lebeszélni. Természetesen féltettek. Egy ilyen vállalás nemcsak annak nehéz, aki gyalogol, hanem azoknak is, akik otthon várják. A 2025-ös balesetem után ráadásul teljesen jogos volt az aggodalmuk. Mégis mellettem álltak, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. A barátaim között is volt, aki őrültségnek tartotta - és valószínűleg volt is benne valamennyi őrültség. De inkább aggódást tapasztaltam, mint valódi lebeszélést. A végén pedig különösen szép volt megtapasztalni, hogy amit egyedül kezdtem el, azt már nem egyedül fejeztem be. Az utolsó szakaszokon barátok, ismerősök és számomra addig ismeretlen emberek csatlakoztak hozzám, Szegeden pedig a családom és rengeteg ember várt. Ez az út egyik legszebb ajándéka lett.
Mit tanácsolsz azoknak, akik egy Kékkört terveznek, akár egyben, akár részletekben?
Elsősorban azt, hogy ne siessenek. Ez talán furcsán hangzik valakitől, aki 49 nap alatt járta végig, de a Kékkör nem attól lesz értékes, hogy milyen gyorsan teljesítjük. Menjen mindenki a saját tempójában. Lehet 49 nap, lehet egy év, öt év vagy tíz év. A pecsét ugyanaz lesz a füzetben, az élmény viszont csak akkor lesz igazán a sajátunk, ha nem valaki más teljesítményét próbáljuk lemásolni. és még valamit tanácsolnék: ne csak a lábuk elé nézzenek. Nézzenek körül. Beszélgessenek az emberekkel. álljanak meg egy faluban. Nézzék meg a naplementét. üljenek le néha egy fa alá. A Kéktúra nem két pecsételőhely közötti távolság. Minden, ami a kettő között történik, maga a Kéktúra.
Mi volt a kedvenc Kéktúra-szakaszod, részed?
Nagyon nehéz egyetlen szakaszt kiválasztani, mert a Kékkör három nagy része egészen más arcát mutatja Magyarországnak. A hegyvidéki szakaszok látványban természetesen fantasztikusak, és nagyon szeretem az erdőt, a hegyeket, a kilátókat. De furcsa módon az Alföld is nagyon közel került hozzám. A végtelennek tűnő utak, a töltések, a horizont, a hatalmas égbolt és az a fajta egyszerűség, amikor kilométereken keresztül szinte semmi nem történik. Ott különösen erősen megtapasztalható, hogy egy idő után nem a táj változik, hanem az ember, aki benne halad. Ha tehát egyetlen kedvenc helyet kellene mondanom, nehéz helyzetben lennék. Inkább azt mondanám: mindig volt egy aktuális kedvencem. Az a hely, ahol éppen voltam.
Hogy érzed, mit tanultál leginkább a Kékkörből, hogyan hatott rád?
Talán azt tanultam meg a legmélyebben, hogy sokkal kevesebb dologra van szükségünk, mint gondoljuk. és hogy az ember elképesztően sok mindenhez képes alkalmazkodni. Negyvenkilenc napon keresztül az életem nagyon egyszerű volt. Hajnalban felkeltem, összepakoltam, elindultam, gyalogoltam, ettem, ittam, este megérkeztem valahová, aludtam, majd másnap újra elindultam. Közben 2597 kilométer és nagyjából három és fél millió lépés került mögém. Ahogy teltek a hetek, egyre több minden kopott le rólam abból a zajból, amit a hétköznapi életben olyan fontosnak gondolunk. Azt is megtanultam, hogy a kitartás nem feltétlenül valami látványos, heroikus dolog. Sokszor egészen egyszerű. Nem kell hősnek érezned magad. Nem kell motiváltnak lenned. Nem kell arra gondolnod, hogy még kétezer kilométer van előtted. Csak felállsz, felveszed a hátizsákot, és megteszed a következő lépést. Talán ez az egész Kékkör legfontosabb tanítása számomra: nem kell mindig látnunk az út végét ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Elég, ha látjuk a következő lépést.